A karácsony, keresztény ünnep lévén a legrégibb idők óta jelen van a magyar irodalomban. Már több száz évvel ezelőtt Bornemissza Péter is így fogalmazza meg a születés csodáját: „… midőn az Istennek fia emberségre született ez világra, minket Istennek fiaivá szült. Hamisságról igazságra szült, undokságból szentségre szült, szegénységből gazdagságra szült, romlottságból dicsőségre szült, örök halálból örök életre és véghetetlen siralomból véghetetlen örömre szült.”

Jóval később, a XX. században József Attila is tökéletesen ragadja meg az ünnep lényegét,- felgyulladni és a lángot továbbadni.
„Legalább húsz fok hideg van,
szelek és emberek énekelnek,
a lombok meghaltak, de született egy ember…
…Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég,
s az újszülött rügyező ágakkal
lángot rak a fázó homlokok mögé.”
(Karácsony)

Márai Sándor az érett férfi bölcsességével emlékezik vissza a régi idők karácsonyaira. Leírja, gyermekkorában hogyan rajzoltak december elején egy papírra karácsonyfát, hogy aztán karácsonyig minden nap megjelöljék, jelképesen „letörjék” a fa egyik ágát, ezzel is jelezve, hány nap van még hátra az ünnepig. Elmeséli azt is, mi mindent szeretett volna kapni karácsonyra (gőzvasutat, jegylyukasztót, kabátkát, igazi színházat). Utána pedig megjegyzi: „Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire…Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna beváltani; s még mindig várok valamire. Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínőleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni akarja.”

Juhász Gyula költészetében is fontos téma a karácsony. A költő Jézus életének eseményei közül születésével foglalkozik a legtöbbet. Egyes verseiben csak leírja az eseményt (Glória; Betlehem; Betlehemi ének; Karácsonyi óda), máshol viszont saját érzelmeit, hangulatát is lefesti, mint például a Karácsony felé című költemény jól ismert soraiban:
„Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű&; igézet,
Ilyenkor decemberben.”
A vers végén azonban aggódva figyelmeztet bennünket is:
„…A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így, decemberben.”

A karácsony minden bizonnyal a gyerekeknek a legnagyobb ünnep, az ő számukra mesés, csodás időszak a december, tele titkokkal és varázslatokkal. Ahogy Babits Mihály emlékszik rá:
„…Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott az egész világ,
cicázott az ablak visszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon.”
(Emlékezés gyermeteg telekre)

A gyermeki hang Ady-nál és József Attilánál is megjelenik a karácsonyi versekben. József Attila egyik legismertebb, legtöbbet idézett és szavalt karácsonyi verse a Betlehemi királyok, ahol a három király bőrébe bújva köszönti az újszülött királyt. Ady Endre pedig szeretné az Istent „nagyosan dicsérni”, de ő még csak kisfiú, csak most kezd élni. Irigyli a pásztorokat és a királyokat, hogy ott lehetnek a születésnél, ő is szeretné bizonyítani szeretetét:
"Én is mennék, mennék,
énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért
Minden szépet tennék.

Új csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az úrnak szerelmemet
szépen igazolnám.”
(Kis, karácsonyi ének)

Nagy László karácsonyi köszöntője a betlehemezők jókívánságait idézi: